Bevezetés! Sajátjaként elfogadja a forrás is, ahogy folyó a forrásait, eredetének tényét. Ha a barlang kegyelmi esemény helye a hegyen, és beszédes is marad, akkor az áramlása folytonos a hídépítés után. Ennek jele az önreflexió, amikor a kritika nem örvényes lesz, inkább az Egység belső oksági képzete. Magát nem nézheti a tengerben, csak akkor, amikor Egy folyamatban hallja hangját. Kritizálni az ígért esemény forrását csak a forrásnál érdemes, mert itt kérdezhető vissza a barlang.
Amíg még létezik emlékezete a benne lévő gyermekről a felnővő nemzedéknek veszélyt jelent a hatalomnak. Feddésre lesz szüksége a felnőtt és nyakas embernek, annál is inkább, ha visszamutatással és rámutatással társul a törvény megszegésének kritikája. Ami hamis gyermekségre építi új birodalmát és a régi közösségi elvárásra, az óriás logikájára és a kicsi azonosulására, annak a kornak az embere majd elzárkózik teremtőjétől, a lélektelenség miatt. Egy felkínált kegyelem vállalása ellenére a kor nem akar közösségi maradni, nem törekszik nemes és bátor jövőkép megfogalmazására. Majd az Egységben sem lehet irgalmat látni, ha az értelem visszamutatás és rámutatás között vergődve elhagyja zsenge és érleletlen világképét, egy totális, szerződésben nem rögzített, de kialakult világrend álomvilágáért. Egy evidencia lett, ami zsenge volt, de elenyészik, a természetes módon kialakult személyes világképben, gyökere erőtlen lesz, az egység hamis világrendje viszont óriásként maga ellen fordítja a benne élő kicsit, megveri és harcra neveli. Az egy folyamat, ahol a fiatal megfeddi a felnőttet.
Kétségtelen, hogy amikor a látások, és a felnőttségbe átfordító külsődleges szándék kitör a barlang világából, mint a forrás, akkor az új nemzedék nevetséges rendet lát, melyet periférikus gátlásokkal küzdő egzisztencia határoz meg. Kicsi patak szalad vidáman a nagyobb és lassan haladó folyóba, hogy áradva feledje a teremtettsége magasát, a barlang kegyelmét. Egyre inkább a nagy világfolyóba oldódnak a fecsegő patakocskák, és befutnak a haladó világ korlátlan tengerében, ahol elnémul a folyó. A tudat hangos addig míg kritikája az ellen fordulna, aminek szava elhal a tenger morajlásában, ahol elnémul. Mert meghall egy Igét a teremtett világ. Az Egy azt mondja, beteljesedett a közösségi álom, és így van jól. És a nagy vizek felett lebegő közösségi lélek sem mondhat mást, elfogadja, hogy kicsi voltam fenn a magasban, és nagy lettem, lenn a korlátlan vizek mellett. Ezzel ugyan be is végeztetett, mondhatni befellegzett a kritikai én tudati előmenetele, és az Egység álmát, amit megkapott a némaságban, azzal osztozik a kegyelemben, csendben és némán, vagy megérti, az elveszettek mellett megfogalmazott szavakat.
Egy a kritikus tudat, amikor rámutató, mert mindig az ígéretre hivatkozik az Egység hidjáról, hogyha igy fogható fel néven nevezése az építésnek, ami a létezéséből következhet, mert a megvalósulásra történő visszamutatás, a létezés kritikája alapvető tulajdonsága a személynek. A tárgyi keretek között „valaminek” az érzékelése, a „más is hasonló” elv mellett, észleli a „tárgyában más” elvet is. A hidat a dialógustól elszokott ember, a néma kritikus is érzékeli. Mi az, hogy tárgyában más, nagyon is más a folyó a híd alatt, keretei eltérnek a megkövesedett hídépítők szomorúságától. Az Egységben lesz gyakorlati válasz, az eltérés origójában a híd mellett ott a folyamat. A megteremtett és a kimunkált egység eltérő módon fog visszamutatni „valamire”. Mondhatni más az aranyfedezete, ahogy diktátorunk mondaná: - a „bárkinek” nyitott elszomorodott hídra, rámosolyog a „csak neked” logika, ahol hídpénzt kérnek még. Az egyiknek múlt, a másik jövő a vonzata. A jövőt nézve tengerszinten mutatkozó különbség nincs a folyók között, a múlt „belső paramétere” az élet folyamatának.
Az Egy teremtő lelkén keresztül, a sötétségben, a nagy vizek felett megszólalt, amikor még ígéretben létezett a kicsiny forrás, hogy legyen, ami a hegyeknek válaszol, ezért a mi világunk is egy ígéret, hogy az egy és a közös világ véget ér. Most a kegyelem ígérete miatt ez még nem teljesedett. Ez egy tárgyi keret, ahogy kimondjuk kritikusan, hogy ez folyamat. Az egyik keretet elfogadja a tengeri Óriást, a vadállatot, mert hazug, aki nem szereti a diktátort mert hasonlít rá. Amikor a hatalom lélektelen, világát is az új világvallásában elnémította. A közösségben Egység dolgában is másként beszél a világ, mikor a közös lélekre, melyben teremtve képzelheti magát visszamutat. Személyes világban szól, szavát a forrásnál és a tengernél is hallatni fogja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése